4. Makacsság, kontroll és szabadság (július 26.)
Egyiptom csapásai más fényben
Képzeld el, hogy egy videojátékban vagy. Egy főellenséggel, bosszal küzdesz, akinek mindenféle különleges képességei vannak. Jégeső, sötétség, vérfolyó, dögvész. Bárhogy is próbálkozol, a harcnak valahogy sosincs vége. Mindig te húzod a rövidebbet. Nem lenne meglepő, ha egy idő után azt kérdeznéd: mi értelme az egésznek? Nem lehet, hogy egy teljesen más stratégiát kellene választanod a harc erőltetése helyett? Elvégre az "őrültség definíciója" az, hogy "ugyanazt csinálom újra és újra, de más eredményt várok". Újra kellene gondolni.
A Kivonulás könyve Egyiptom csapásairól szóló szakasza valami hasonlót ír le. Tíz csapás, tíz isteni beavatkozás. Ez nem a gyors szabadulásról, nem villámháborúról, hanem a makacsul elhúzódó folyamatokról szól. A fáraó újra és újra nemet mond, még akkor is, amikor már nyilvánvaló, hogy a játékot nem ő irányítja és vesztett. Te milyen hasonlóan elhúzódó, makacs, nem szűnő, örökkévalóságnak tűnő harcokat tapasztaltál saját életedben?
Miért ragaszkodunk gyakran a kontroll illúziójához, még akkor is, ha már világos, hogy nem működik? „Istenem, adj nekem lelki békét, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok, és bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” – szól az anonim alkoholisták imádsága. Miért olyan nehéz különbséget tenni?
„Mivel pedig a fáraó keményszívű maradt, továbbra sem engedte szabadon Izráel népét – pontosan úgy, ahogy az Örökkévaló ezt előre megmondta Mózes által.” (2Móz 9:35)
Ez az egyik legérdekesebb mondata a szövegnek. A fáraó „keményszívű” volt — de vajon ki keményítette meg a szívét? A történet nem mindig teszi egyértelművé, és talán pont ez a lényeg: a szabadság és felelősség kérdése nem mindig egyszerű. (Lásd még az alábbi, ellentmondó szövegeket: 7:22; 8:15; 8:19; 8:32; 9:7; 9:12; 9:34; 10:1,10:20; 10:27; 11:10).
Hol húzódik a határ aközött, hogy valaki felelős a döntéseiért, és aközött, hogy „a rendszer”, „a helyzet”, „a genetika”, „a neveltetése” vagy „az egyéb körülmények” kényszerítik rá azokat? Az ember mindig felelős?
A fáraó szíve – a héber szöveg szerint – „nehézzé” válik. Nem feltétlenül gonosszá, nem érzéketlenné, hanem súlyossá. Eltűnt belőle a hajlékonyság, a nyitottság a változásra, változtatásra. A kérdés az: miért? Hogyan? Mi segíthet abban, hogy ne váljunk mi is ilyen merevvé? Egy biztos: eljön a pont, amikor nem csak az számít, betartod-e a szabályokat, hanem az is, hogy mennyire vagy képes újragondolni azokat. Mit gondolsz arról a mondásról: „Légy az a változás, amit a világban látni szeretnél”? Hogy maradhatunk nyitottak a változásra, változtatásra?
Csapások vagy lehetőségek?
A Biblia elbeszélése szerint a tíz csapás nem pusztán büntetés vagy ítélet. Sokkal inkább erődemonstráció. Egy szimbolikus erőpróba – nemcsak a fáraó és Mózes között, hanem Isten és az egyiptomi istenek rendszere között is. A víz, az állatok, az időjárás, a napfény – mindegyik csapás „Valakinek” vagy „Valaminek” a felségterületét érinti. Egyiptom istenei sorra kudarcot vallanak.
„A bálványszobrok készítői mind hiábavalók, és amiket kedvelnek, nem érnek semmit. (Ézsaiás 44:9 RÚF)
Mi az, amit ma bálványként követünk – talán eddig teljesen tudattalanul –, amiben biztonságot, erőt vagy identitást keresünk? Talán mi is annak az áldozatai vagyunk, hogy Istent a magunk képmására alkottuk meg a fejünkben? Kik a mi bálványaink készítői?
Talán nem imádunk napistent vagy békát, de a pénz, a státusz, a szuverenitás – vagy épp a mindig „jól kinézni akarás”, a megfelelés egy közösség szabályainak – könnyen válhatnak modern bálványokká. Amikor ezek a bálványok megrendülnek, hajlamosak vagyunk „csapásnak” látni azt, ami valójában egy lehetőség lenne az élet újraértelmezésére.
Hol van Isten ebben az egészben?
A csapások közepette nem az a legnehezebb, hogy történnek rossz dolgok – hanem az, hogy Isten szerepe ijesztő, de legalábbis megkérdőjelezhető. A szöveg tele van isteni kezdeményezéssel: Isten mondja meg Mózesnek, mit tegyen. Isten „keményíti meg” a fáraó szívét. Isten hozza a csapásokat.
Ez sokunkban felveti a kérdést: „Tényleg ilyen Isten?”
De mi van akkor, ha a szöveg nem arra készült, hogy pontos teológiai profilképet adjon Istenről? Mi van, ha ez inkább egy közösségi, népi történet arról, hogy a szabadság nem jön könnyen – és nem mindig úgy, ahogy szeretnénk? Arról, hogy a nemzeti öntudatot, az elnyomás rendszereit milyen nehéz rugalmasan újragondolni és milyen könnyű azokban tudattalanul elmerülni? Arról, hogy milyen nehéz bármit is valóban, mélyen újragondolni?
„Mivel tehát nem becsülték meg Istent, Isten kiszolgáltatta őket…” (Róma 1:28)
Mi történik, amikor Isten nem „büntet”, hanem egyszerűen csak hagyja, hogy azt csináljuk, amit akarunk? Ez szabadság – vagy ítélet? Vagy a szabadság ítélete?
Hol vagyunk mi a történetben?
Hol vagyunk mi ebben a történetben? Jön-e a régóta áhított szabadulás? Mi kell, hogy elengedd, amit, vagy akit el kell? Esetleg azonosulsz Mózessel, aki egyszerre bizonytalan és bátor? Mi van a rendszerszintű, láthatatlan problémákkal: elvek, hatalmak, társadalom? Isten nem csak úgy „büntetget”, nem a bukdácsoló egyénnel van baja. Hanem mivel? A szabadság nem lehetséges, ha másokat elnyomó struktúrákra építjük azt. Az életben pedig az elnyomó rendszer eltörlése nem egy gyors, egyszerű, drámai veszteségek nélküli történet.
Ez a történet nem csak a múltról szól. Az isteni beavatkozás, a makacsság, a belső feszültség, a rendszerszintű problémák, a bálványaink és a reményeink – ezek mind itt vannak velünk most is. A kérdés az, mit kezdünk velük.
Zsombi
Megjegyzések
Megjegyzés küldése