„Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.” (I. Mózes 3:15, RÚF)
Minden itt kezdődött.
Isten megteremtette a világosságot, hogy az ember fényben élhessen. Megteremtette a vizeket, a szárazföldeket, az eget, hogy az embernek meglegyen a helye a világban. Ez az ember lakhelye, a teremtménye ízlésére formálta azt. Ezután megteremtette a növényeket, hogy az embernek legyen mit enni, Megteremtette a különféle csillagokat, a napot, a holdat, hogy az ember mérni tudja az időt, a gyorsaságot, a távolságot, lásson fényt és sötétséget. Megteremtette a vízi állatokat, és a madarakat, megteremtette a szárazföldön élő állatokat, a csúszómászókat, és látta Isten, hogy ez jó az embernek. Ez jó neki.
Ezután otthagyta a Mennyet, és a porba térdelt, úgy alkotta meg sárból, a saját kezével az embert. Végre élni fog az, akire annyira vágyik, akit annyira szeret, hogy minden vágya, hogy vele élhessen. Orrába lehelte az életet, és látta, hogy ez így jó. Minden tökéletes.
Egy helyen élt az ember, az állatok, és Isten itt járt közöttük.
Isten megteremtette a Földet, és látta, hogy amit alkotott, az jó. Jó az embernek, így hát jó neki is.
Azóta eltelt hatezer év. Ma ez már cseppet sem igaz. Az, amit Isten teremtett, már rég valaki más fennhatósága alatt áll, a nagy Csaló pedig el akarja hitetni velünk a világ legnagyobb hazugságát.
Hogyan történt az úgynevezett „bűneset”? Kik a legfőbb szereplői, és mit tudunk meg róluk ebben a rövid leírásban? Olvasd el I.Mózes 3:1-6 verseit, és szedj össze minél több információt róluk!
Ellen Gould White a Pátriárkák és Próféták című könyvének Kísértés és Bukás című fejezetében ír erről az esetről. Leírja, hogy a kígyó akkor még koránt sem úgy nézett ki, mint az a hüllő, amit ma ismerünk. Ha ofidiofóbiában szenvedsz — rettegsz a kígyóktól — olvasd el ezt a szakaszt:
„A kígyó akkor az egyik legbölcsebb és legszebb teremtmény volt a földön. Szárnyai voltak és röptében káprázatos fényben ragyogott, a csiszolt arany színében tündökölt. A tiltott fa gazdagon megrakott ágain nyugodva, ízletes gyümölcséből lakmározva megragadta a figyelmet, és gyönyörködtette azt, aki nézte.”
Vajon te megijedtél volna tőle akkor, ott? Vagy inkább kíváncsivá tett volna egy ilyen gyönyörű, beszélő állat? Éva se gondolta volna soha, hogy ez az állat lesz az, aki elindítja a rossz úton. Ellen White folytatja:
„A gyümölcs gyönyörű volt, és Éva azt kérdezte magától, hogy Isten miért tagadta meg az tőlük? Most jött el a kísértő alkalma. Mintha belelátott volna Éva gondolatába, megszólította őt: »[...] Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?« (1Móz 3:1). Éva meglepődött és megijedt, amikor saját gondolatai visszhangját hallotta. De a kígyó tovább beszélt. Dallamos hangon ravaszul dicsérte Éva páratlan szépségét; és szavai nem voltak bántóak. Éva ahelyett, hogy elmenekült volna onnan, ott ácsorgott csodálkozva azon, hogy a kígyó beszél. Ha az angyalokhoz hasonló lény szólította volna meg, nagyon megijedt volna, de arra nem is gondolt, hogy az elbűvölő kígyó válhat a bukott ellenség eszközévé.”
Éva kérdései jogosak voltak! Miért tagadja meg tőlük Isten azt az egyetlen módot, amin keresztül megismerhetik a jót és a rosszat? Talán elhallgat előlük valami fontosat!
Mit gondolsz, ma milyen hasonló dolgokra beszélnek rá hasonlóan vonzó módon? Hányszor történt meg veled, hogy a cukormáz mögött nem ismerted fel a bűnt, vagy a rossz döntést, és beleszaladtál a csapdába? Sorolj fel minél több történetet, vagy eshetőséget!
A világ legnagyobb hazugsága egy egyszerű féligazság, mégis mindenki elhiszi. Ezt a hazugságot sokféleképpen meg szokták fogalmazni, biztosan hallottad már te is, itt van néhány formája:
„Szükséged van erre…”„Szükséged van rám…”vagy csak egyszerűen „Szükséged van…”
Ám az igazság az, hogy a féligazság mindig teljes hazugság.
A féligazságnak igaza van, valóban szükségünk van valamire… vagy valakire. De nem a bolt leértékelt termékválasztékára, vagy egy új kütyüre, gyógykészítményre, a legújabb diétára, még egy hitelkártyára, a bántalmazó párunkra, vagy a legjobban kereső munkahelyre!
Neked mire van szükséged az életedben? Írd le őket egy lapra!
Dr. Linus Pauling Amerika legokosabb, leghíresebb kémikusaként élete során két Nobel-díjat szerzett, ráadásul mindkettőt egyénileg. Egyet 1954-ben kémiai felfedezéseiért, egy Béke Nobel-díjat pedig 1962-ben. Az egész ország felnézett rá a sikerei miatt, elismert kémikusként, okos emberként a legtöbb korabeli beszélgetős műsorban megjelent, és tett népszerűvé különféle felfedezéseket a szakterületével kapcsolatban.
Így volt ez egészen az 1970-es évekig, amikor különös figyelmet kezdett szentelni a kémia egy különálló területének: a vitaminoknak. 1970-ben kiadott egy tanulmányt, amiben a világon elsőként jelentette ki: a nagy dózisban fogyasztott C-vitamin segíthet a megfázás gyógyításában. Tanulmányában lefekteti, hogy a tanácsolt napi 60 mg helyett 1000 mg segíthet a leküzdeni a megfázást, és más betegségeket, éppen ezért ő maga — példát mutatva — naponta legalább 14,000 mg-ot szedett belőle, amikor pedig érezte magán a megfázás jeleit, a dózist felemelte 40,000 mg-ra — a szükséges majdnem ezerszeresére.
A tanulmányában a megfázás leküzdése mellett leírja azt is, hogy a nagy dózisú vitamin fogyasztása segít a szív- és érrendszeri betegségek kezelésében, a rák leküzdésében, és általában véve az élet meghosszabbításában is...
Dr. Linus Pauling 1994-ben hunyt el rákban, mindamellett, hogy a saját maga által felfedezett módok szerint élt. És bár azóta legalább 16 különálló, szakmailag elismert és alátámasztott tanulmány cáfolta meg az ő állításait, és bizonyította be, hogy a C-vitamin gyakorlatilag nem gyógyítja a megfázást — a rákot pedig főleg nem — a világ mégis egy féligazság köré épül egészen a mai napig. Ha ma bemész az orvoshoz, ő is C-vitamint fog ajánlani.
A mai napig kihat az a felfogás, hogy amennyiben megfáztunk, sok C-vitamint kell szednünk, és ezt a gondolatot egyetlen ember indította el.
A világ legnagyobb hazugsága egy féligazság, amit egyetlen kígyó indított el: Szükséged van…
És valóban, szükségünk van, de nem arra, amire Isten azt mondta, hogy „erre nincs szükséged”! Nem a jó és a rossz ismeretére van szükségünk, nem is a bűnre. Nem az autóra, nem az új kütyüre, vagy egy másik személyre. Akkor, ott, az Édenben eldőlt: Szükségünk van egy megváltóra. És Isten a legnagyobb szomorúsága közepette ígéretet tesz:
„Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.” (I. Mózes 3:15, RÚF)
- Mi az ígéret ebben a szakaszban?
- Miért fontos újra meg újra emlékeztetni magunkat arra, hogy az első emberpár milyen módon bukott el?
- A te életedben mi a leglabilisabb terület, ahol a Csaló a legkönnyebben tudja elhitetni veled, hogy „szükséged van erre”?
- Hogyan segíthet leküzdeni a hívást a bűneset tanulsága?
Hála Istennek, van egy Megváltónk!
Barátotok, Kiki
Megjegyzések
Megjegyzés küldése