Történt egyszer, hogy egy híres amerikai lelkész érkezett Indiába bibliai előadássorozatot tartani. Az emberek özönlöttek, napról napra egyre többen, öröm volt látni, hogy milyen gyorsan fogadják be az igazságot. Az evangélizáció végén rekordszámú keresztség, majd mintha elvágták volna a fonalat, amilyen gyorsan jöttek a tagok, még nagyobb hirtelenséggel el is tűntek.
A lelkész meglepődve kereste a probléma okát, és kisvártatva meg is találta: a nők – az előadások hatására – megváltak minden ékszerüktől. Ezek az ékszerek viszont különleges funkciót töltenek be Indiában: minden kiegészítőnek megvan a jelentése, minden darabot okkal hordanak, gyakorlatilag ez a nők személyigazolványa. A helyi közösségekben pedig elkezdett terjedni, hogy akik az új valláshoz csat-lakoztak (ami már eleve egy rossz pont volt a nevük mellett), megfosztják feleségeiket és lányaikat a személyiségüktől. Így – mivel nem értették az ékszerkérdés értelmét, negatív hatásait viszont annál inkább érezték –, hogy elkerüljék a teljes kiközösítést, inkább visszatértek régi életükhöz. (Szigeti Jenő elbeszélése nyomán)
Amikor félretesszük Jézus szavait (amiket az Isten országának evangéliumáról – Mt 24:14 – és a valódi küldetésünkről – Mt 28:18-20 – mondott), amikor nem azt vagy nem úgy tanítjuk, amit Ő tanított nekünk, amikor a keresztről szóló dolgok helyett (1 Kor 1:18) a saját bibliaértelmezésünket és szabályrendszerünket hajtogatjuk (ami számunkra tökéletes ugyan, de másoknak esetleg átugorhatatlan akadály), akkor lehet, hogy nem a lelki fejlődésüket szolgáljuk, hanem felesleges köröket futtatva velük távolabb visszük őket Istentől.
Különböző életkorú, kultúrájú, hátterű, embereknek hirdetjük az evangéliumot. Mit gondolsz, melyek azok a lényeges elemek, amelyek semmiképp sem változhatnak? És mi változhat? Hogyan tanulhatunk meg különbséget tenni aközött, aminek maradnia kell és amit ha szükséges, el kell engednünk?
Nem mi találkozunk először ezzel a problémával, rögtön az első keresztények is szembesültek vele.
„Szükséges volt azonban, hogy velük megbeszéljük ezeket a kérdéseket, mivel néhányan befurakodtak közénk, akik magukat a testvéreinknek mutatták. Ezek alattomos szándékkal ki akarták kémlelni a mi szabad életmódunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk. Az volt ugyanis a szándékuk, hogy ismét a Törvény rabszolgáivá tegyenek bennünket. Mi azonban egy pillanatra sem hátráltunk meg, és semmi-ben sem tettünk engedményt nekik, hogy az örömhír igazságát tisztán megőrizzük számotokra.” (Galata 2:4-5 – EFO)
Mint mindig, akkor is voltak, akik önös érdekből szerettek volna részt venni a munkában. Ám akik őszintén, lelkesen tevékenykedtek, azok sem mindig értettek egyet mindenben (lásd Péter és Pál nézeteltérései). Mivel a zsidó vallás meglehetősen elszigetelt és zárt volt, ezért sokan úgy gondolták, hogy az új tan, a kereszténység gyakorlása is az ő kiváltságuk.
Eleve gondot okozott nekik, ha pogányokkal kellett kapcsolatba lépniük, mint ahogy Péternek is szemére vetették, hogy „körülmetéletlen emberkehez tért be és együtt evett velük”. (ApCsel 11:3) Ennek az előítéletnek köszönhető, hogy Isten egy látomáson keresztül szólt Péterhez, hogy ne utasítsa vissza a pogányok érdeklődését a kereszténység iránt. (ApCsel 10. rész)
Miután elfogadták, hogy pogányok is kereszténnyé válhassanak, jött az újabb vita arról, hogy hogyan is mehet ez végbe. Sokan csak úgy tekintették érvényesnek ezt a folyamatot, ha a megtérők előbb zsidóvá válnak, annak a hitvilágnak minden ceremóniáját és rítusát átélik. (És lássuk be, néha mi is hajlamosak vagyunk erre a gondolkodásra: ha nekünk csak bizonyos erőfeszítések árán sikerül elérni valamit, úgy gondoljuk korrektnek, ha mások is legalább ennyi munkával érik el ugyanezt, legyen az akármilyen elismerés, kitüntetés, klubtagság, bármi.)
Azonban ez a forgatókönyv igencsak emberi gondolkodásmódot tükröz, Isten pedig ezt mondja:
„Mert az én gondolataim, nem a ti gondolataitok. Útjaitok sem az én útjaim!" — mondja az Örökkévaló. (Ézsaiás 55:8 – EFO)
Ő abban a korban is és ma is, mindenki szívében külön-külön dolgozik, ébreszt érzéseket és szorgalmaz elhatározásokat.
Hogyan tanulhatjuk meg elfogadni, sőt élvezni is a különböző kultúrák és ha-gyományok sokszínűségét, de megőrizve az egységet? Milyen lépéseket tehet az egyház, nehogy a különbözőségek közepette elvesszen az egység?
Az evangélium egysége nem azt jelenti, hogy mindenkinek pontosan ugyanazt az utat kell végigjárnia, hiszen ahány ember, annyiféle próba és életút létezik. Akármennyire is próbálunk uniformizált, „jól bejáratott” megtéréseket, jellemfejlődéseket látni, lehet, hogy a mellettünk ülőnek teljesen más élményekre és tapasztalatokra van szüksége ahhoz, hogy végül ugyanarra a döntésre jusson, mint mi.
Az evangélium egysége sokkal inkább az, hogy mindenki számára egyformán elérhető. Számunkra ugyanúgy, mint azoknak, akikért dolgozni szeretnénk, és nekünk is ugyanúgy szükségünk van rá ma is és mindennap, mint akik még soha nem is hallottak róla.
Tehát ha Te már rendelkezel az Örömhírrel (és bízom benne, hogy rendelkezel), akkor ne tartsd meg magadnak, hanem hirdesd előítéletek és feltételek nélkül mindenkinek. Ahogy Pál nyitott mások felé és „mindeneknek mindenné lett, hogy megnyerje őket” (1 Kor 9:22), ahogy Filep néhány perces beszélgetés után megkeresztelte a komornyikot az ő hitének vallomására (ApCsel 8:26-39), úgy nekünk is a kerülők helyett a lehető legrövidebb utat kell megmutat-nunk másoknak Isten felé.
Sorszámautomaták és bürokrácia helyett #gyereahogyvagy.
„Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket!” (Zsid 3:15)
Magyi
Megjegyzések
Megjegyzés küldése