2024/1/13 - Várjad az Urat! (március 30)

 

Várjad az Urat!

Elég nagy utat tettünk meg ebben a három hónapban a Zsoltárok könyvében. Utunk során megismertük Istenünk megannyi arcát. Láthattuk, tapasztalhattuk a fenséges Teremtőt, Királyt, az isteni szabadítás, bűnbocsánat és üdvösség örömét, de a nagy fájdalom és szomorúság alkalmait, valamint Isten örök jelenlétének ígéreteit is. E témakör utolsó gondolatébresztése éppen ezért nem zárulhat más üzenettel, mint azzal, hogy:

„Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék a szíved és várjad az Urat!”

(Zsolt 27:14 Károli)

Azaz, ismerjük meg újra Istennek azt az arcát, aki megtartja ígéretét és visszajön értünk. Azonban itt is felmerül számos kérdés: Miért kell várni? Pontosan kire, mire? És minek? Az én meglátásom szerint várakozni az egyik legnehezebb cselekvés. Az élet egyik legerősebb stresszhelyzete. 

Te hogyan írnád le a várakozással kapcsolatos érzéseidet? Milyen élmények kötődnek hozzá? A lelki életünk szempontjából mi a várakozás jelentősége? Beszélgessünk bibliai hősökről, akik várakoztak! Hogyan hatott rájuk? Miben változtak? 

A várakozásban számomra sokszor a tétlenség a legnehezebb. De éppen ebben különbözik a mi Krisztusvárásunk a szimpla várakozástól. Egyes fordítások, például a revideált új fordítás (RÚF) a 27,14-ben szereplő szavakat úgy adja vissza, hogy: „Reménykedj az Úrban” 

„Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úrban!” 

(Zsolt 27:14 RÚF)

A mi reménységünk bizalom. Mert nem valamiben, hanem Valakiben hiszünk. Éppen ezért várakozásunk nem a világvégét, nem a nagy „vége főcím” pillanatát várja. Csak azt, hogy újra úgy élhessünk, ahogy azt Isten elgondolta nekünk. Aki Jézussal jár, annak reménye a hétköznapokban nem azt a célt szolgálja, hogy a jövőben minden jobb lesz, vagy az „Isten egyszer megadja”. Nem arról szól, hogy kitaláljuk a jövőt, hanem a reménységünk által lesz értelme a jelennek. 

Az életünk tele van ambivalens dolgokkal. Ellentmondásosnak tűnhet az, hogy a jövő az egyetlen biztos dolog. Ami a nagy kérdés, hogy ennek tudatában mit kezdünk a mai nappal. Egy olyan fiatal, aki Jézus létezésének a tudatában él, az nem csupán elfogadja a vezetést, megtanulja a leckéket és túlél. Hanem Vele él és az Ő szemszögével azonosulva éli meg a történéseket. Így teljesül, hogy Valakiben és nem csak valamiben hiszünk. Ez a minőségbeli különbség a kereszténység reménye, öröme és békéje. Éppen ezt ünnepeljük a húsvétban is. 

„Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR! Hatalmas dolgot tett velünk az ÚR, ezért örvendezünk.”

(Zsolt 126,2-3 RÚF)

Végeredményben arra hívott el bennünket Isten, hogy vele szerzett tapasztalatainkkal erősítsük a környezetünket. Vagyis, amit már személyesen megismertünk Isten hűségét és jóságát illetően, azt mondjuk el másoknak is, akik valamilyen oknál fogva még küzdenek a Krisztusba, mint Megváltóba vetett hittel. Szükség van Krisztusról szóló bizonyságtételünkre.

Neked milyen Istennel szerzett tapasztalataid vannak? 

Ha most nem jut eszedbe egy sem, azt hiszem megtaláltuk az imakérésed, mert hittel vallom, hogy lehet saját tapasztalatod Istennel! Sőt, esetleg nem vetted észre, de előfordulhat, hogy éppen te voltál Isten közelsége egy melletted szenvedő ember számára. 

Ahogy láttátok a negyedévben, a Zsoltárokban nem csak pozitív dolgokról olvasunk. Látunk szenvedő imádságot, félelmet, haragot. Tudjátok, ennek is van egy nagyon érdekes tulajdonsága. Ez is tettekre sarkallja az embert.

A Biblia elismeri ezeket az érzéseinket, úgy a fájdalmat, mint a haragot, szenvedést. A Zsoltáros gyakran beszél a szenvedésről, de arról is, hogy:

„Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni. Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza.”

(Zsolt 126,5-6 RÚF)

Amikor egy barátunk szenved, a Zsoltárok szavait is idézhetjük neki bátorításként: 

„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!”

Ha a Zsoltárokban használt jelzőket megfigyeljük, azt látjuk, hogy a költők Istent gyakran a védelem szavaival jellemzik: Sziklavár, kőszikla, Oltalom, Fellegvár. Ha belegondolok, egy vár csak azok számára védelem, akik a várfalon belül vannak.

Vajon én a várfalon belül vagyok? És vajon így is tudom érezni mindig? 

Neked volt már olyan, hogy a várfalon kívül érezted magad? Miért? Ha sikerült “visszakerülnöd”, az hogyan történt?

Zárás előtt egy valamit szögezzünk le: Az ember nem szenvedésre van teremtve. A szenvedés mindig rossz, és értelmetlen. Csak úgy megtörténik, és nincs funkciója. 

De ahogy mondtam, az élet gyakran ellentmondásos és meglepő módon a szenvedésnek, mint ami része földi életünknek, is lehet életet gazdagító hatása.

A mai nap nehézségeit az a tudat is meghatározza, hogy ennek egyszer vége lesz. Viszont ez nem arra ösztönöz, hogy a jövőben éljünk, hanem arra, hogy minél teljesebb én megéljük ezt a napot.

Érdemes ezt a gondolatot magunkon átszűrni, majd tovább adni. Ez egy ragadós szemlélet.  A zsoltárok arra bátorítanak, hogy várjunk az Úrra, de aktívan. Keresve és cselekedve az Ő akaratát. Hogy újra úgy élhessünk, ahogy azt Ő eltervezte.

És miközben aktívan tovább várunk az Úrra, békét és megnyugvást találunk a Zsoltárokban, Istenben.

NaTomi