2014/4/6 - A cselekvő hit

Körömszakadtig megfeszített erőd

Mielőtt Istenhez tértem volna, sokáig úgy jártam gyülekezetbe, hogy nem tudta senki, milyen vagyok valójában. Mindenki úgy gondolta, egy csöndes gyerek vagyok a hátsó sorban, aki illedelmes, nagyokat köszön, mosolyog, és jól elvan, mindig ott van szombaton, sosem marad el. Mikor valahol szóba jött Isten az élet bármely területén, akkor szívesen vallottam, hogy vallásos vagyok és hiszek benne. És valójában lehet, hogy azt mutattam, hogy szeretek gyülekezetbe járni és érdeklődök Isten iránt, de közben pedig az volt bennem, hogy „mikor érünk már haza”, „melyik filmet fogom ma este megnézni” vagy „ráérek ezzel később foglalkozni”.

Persze nagyon sokan vagyunk így, hogy a kezdeti években, mikor „öntudatra ébredünk”, kamaszok leszünk, lázadunk a szülői hagyományok ellen – akár nyíltan, akár csöndben ‒ Isten nem lesz fontos számunkra. Ahogy érünk, elérkezünk oda, hogy Isten valóban megszólítson és egy komolyan döntésre szánjuk el magunkat.

Viszont miután Istenhez megyünk és megvalljuk bűneinket, megtérünk - valóban azt a hitet és valónkat mutatjuk-e a gyülekezetben, az iskolában, a munkahelyen, ami valójában ott van legbelül? Vagy inkább azt, amit szeretnének, hogy lássanak?

Szombatiskolánk hétfői szakaszában a következő alapigét olvashatjuk:

Mi haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? (Jakab 2:14, Károli)

Jakab arról ír, hogy ha valaki nem a hite szerint él, akkor annak az embernek nem ér semmit a hite (EFO). Tehát ha valaki hisz, de ez nem látszik meg cselekedetein, akkor mind hiába!

Ezek szerint a cselekedeteink határozzák meg hitünket?

Korántsem! Azt tanultuk már korábban is, hogy attól még nem kap valaki örök életet, mert állandóan jót cselekszik. A sorrend itt fordítva van – először nyerjük el a hitet és igazán hívő szívvel, Istent keresve és benne bízva lesznek cselekedeteink hitünk szerint valók.

A hitéletnek egyik nagyon fontos eleme, hogy önmagunkat megvizsgáljuk, hogy cselekedeteink vajon egyezik-e a bibliai törvényekkel és az Isten által megszabott határokat nem szakítja-e át. Bizonyára ezek kicsit dogmatikusan és páli körmondatosan hangzanak, ezért vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, hétköznapi példával élve! Gondoljunk csak bele, ha állandóan bizonygatjuk magunkat, hogy mindent jól csinálunk és a környezetünknek is azt mutatjuk, nálunk minden rendben van, de hitéletünk romokban hever az állandó kudarcok miatt, az bizony ahhoz vezethet, hogy meginog lábunk a hitben és egyre csak kitolódik a határ, ami mutatja, hogy mit szabad és mit nem. És lassan eltávolodunk attól a Valakitől, akihez egykor sírva tértünk.

Mit tehetünk?

Sok fiatal, felnőtt, köztük jómagam is azon kapom magam, hogy amikor nem érzem éppen jól magam a bőrömben, vagy kevésbé keresem Isten társaságát, magam akarok változtatni a helyzeten. Én akarom elérni azt, hogy újra olyan lelkes legyek, mint megtérésemkor, újra érezzem azt a tüzet, amit éppen abban a mély pillanatban nem.

Sátán csak ezt akarja. Gyakori félreértés, amiről már pár sorral feljebb szóltam, hogy a keresztény ember azt hiszi, a cselekedetei éltetik hitét. Sokszor akarunk mi magunk a mélyből felkapaszkodni, feltámasztani a tüzet, ami csak pislákol. Sajnos az ember erőtlen ehhez. A hitélet egyik legfontosabb alaptézise – az ember gyenge ahhoz, hogy a megkavart életét rendezze, meggyógyítsa. Sátán abba kerget bele minket, hogy magunk akarjuk éltetni a hitéletünket és mi magunk akarjuk a hibáinkat kipótolni, a saját erőfeszítésünkből vigyük a terhet. És mivel az ember erőtlen, ezért összeroskad a teher alatt és a mindig kudarcot szenvedett ember egyszer csak belefárad és feladja. Mindeközben Jézus ott nyújtja a kezét és mondja: itt vagyok, segítek.

Tegyük fel a kérdést még egyszer: Mit tehetünk? Semmit. Legalábbis saját erőfeszítésünkből, körömszakadtig megfeszült erőnkből hitet építeni nem lehet. Hitet csakis Jézustól nyerhetünk, belé tudjuk vetni hitünket és ezáltal már nem is kell erőlködnünk. Egyszerűen csak letenni elé mindent. Ez a mi dolgunk.

Pál nagyon világosan jegyzi le:

„…mégis jól tudjuk, hogy az ember nem a Törvény szerinti tettei alapján lesz Isten számára elfogadható. Isten egyedül a Jézus Krisztusban való hit által fogad el bennünket. Mi ugyanis azért hittünk a Krisztus Jézusban, hogy Isten számára elfogadhatóvá váljunk. Isten azért fogadott el bennünket, mert hittünk Krisztusban, nem pedig a Törvény szerinti tettek alapján. Ezek által ugyanis soha senki sem válhat Isten számára elfogadhatóvá.” (Galata 2:16 EFO)

Tehát miről is szól ez az egész? Cselekedetek alapján akarunk sokszor megfelelni Istennek, magunknak és másoknak. Ebből fakadóan a hitünk gyengül, hiszen nem Jézus a forrásunk, hanem mi magunk, a saját akaratunk. Egyre lejjebb kerülünk, s amikor kapaszkodni akarunk, akkor a saját erőnkbe vetjük a hitünket és újra kudarcokkal nézünk szembe. Így hitéletünk egyre-egyre kisebb lesz, mígnem eltűnik, hacsak nem ismerjük fel az állapotunkat és nem kapaszkodunk bele Krisztus kinyújtott kezébe.

Hasonló állapotban vagy? Nincs elveszve semmi. Lehet, hogy úgy érzed, már sosem jöhet vissza az az állapot, mint amikor Isten a tüzet felébresztette benned, de ez nem így van! Nyerj hitet Krisztustól, meríts a kegyelemből, az ajándékból, amit neked adott.

Mi a cselekvő hit? Az, amely hittel cselekszik és látszik, hogy valóban Isten munkálkodik a hitedben és életedben.

A hitélet nehéz… Egyedül. Jézus azt mondja, vegyétek az én igámat, mert az könnyű. Egyedül nem tudunk előre lépni. Mint ahogy a szőlő sem terem magától, hanem kell hozzá a szőlőtő, az éltető napfény és víz. Mi sem tudunk hitben növekedni, hacsak el nem fogadjuk Isten ajándékát, a Kegyelmet.

E heti tanulmányozásunkhoz talán Reményik Sándor Kegyelem című verse illik leginkább.

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

 Kristóf