Jó, de megéri? — teszik fel sokan a gyakorlati kérdést, mikor egy döntéshelyzetben találják magukat. Megéri ezt tanulnom? Megéri elmenni a gyülekezetbe? Megéri hűségesnek lenni a házastársamhoz? Megéri befektetnem ebbe, vagy abba? Megéri korán kelnem? Megéri arra fordítanom az erőmet és időmet, hogy elolvassam a Gondolatébresztőt?
A haszonelvűség (vagy utilitarizmus) egy 19. századi angolszász életfilozófia, amely szerint az emberek célja a boldogság maximalizálása és a fájdalom, a szenvedés minimalizálása. Az éri meg, ami a lehetőségekhez mérten a legtöbb boldogságot nyújtja a jelen pillanatban, és a legkevesebb fájdalmat és szenvedést. Tehát attól függően, mit tartunk a legnagyobb boldogságnak, arra törekszünk: a barátokkal és a családdal töltött önfeledt percek, újabb tudományos, művészi siker, siker a sport világában, siker a munka világában, több pénz és egyéb javak, egészség és hosszú élet, vagy más, dopamin hormont termelő tevékenység.
Sáfárként Te ehhez hogyan viszonyulsz? Szerinted fontos megkérdezni döntések előtt, hogy „jó, de ez megéri?” Hol lehet az egyensúly aközött, hogy csak azért élünk, hogy magunknak örömöt szerezzünk, és aközött, hogy mások boldogságáért teljesen feláldozzuk a saját érdekeinket? Szerinted a vallásosság megéri? Vagy te miért „csinálod”?
Mi a baj szerinted az alábbi mondatokkal? — már ha van velük bármi baj.
„Nekem fontos az Istennel való kapcsolat, hiszen ezen keresztül üdvözülhetek, és megkaphatom az örök életet.”
„Nekem fontosak a hitelvek, hiszen, ha betartom azokat, már itt a földön is sokáig élhetek.”
„Azért járok istentiszteletre, hogy feltöltődjek a hétre.”
„Azért fizetem a tizedet, hogy Isten megóvjon a csapásoktól, szerencsétlenségektől.”
Te ismersz még ehhez hasonló mondatokat? Baj, hogyha valamit azért csinálunk, mert örömet szerez nekünk, anélkül, hogy bárkit megkárosítana? Vagy amikor valamit elővigyázatosságból teszünk, hogy egy problémát elkerüljünk? Sáfárként mennyire fontos szem előtt tartani, hogy ne kerüljek olyan „tranzakcióba”, ahol veszíthetek?
Olvassátok el az alábbi igéket: Jakab 1:27, Ézs 1:17; 2Móz 22:21-23; 5Móz 10:18; 24,17; Zsolt 68:5. Milyen közösségi elveket idealizálnak ezek a bibliaszövegek? Hogyha sorrendbe kellene állítani a személyes névmásokat („én, te, ő, mi, ti, ők”), akkor, hogy nézne ki ezen szövegek alapján? Van szerinted hangsúly béli különbség a fent említett haszonelvűség, és az itt leírtak között? Ha igen, micsoda?
A kereszténység legnagyobb kihívása a mindent átható önzőség. Ha elfogadom Istent, azért csinálom, mert nekem jó, mert nyerhetek belőle valamit. Míg, ha úgy látom, ami nekem jó, azt nem kapom meg Istentől, nem imádom őt többé. Arra megyek, amerről a legtöbb kielégülést szerezhetem.
Önmagában nem azzal van a baj, ha az Istennel való kapcsolat bizonyos szempontból pozitív hatással van az egyénre, hiszen ez egy elkerülhetetlen mellékterméke az Istennel való interakciónak, hiszen Isten jó. A probléma inkább azzal van, amikor az a motiváció és a cél önmagában, hogy minél többet nyerjek Belőle. Nem a Forrást imádjuk, hanem amit Belőle kinyerhetünk, így az egész a visszájára fordul. Önmagunkat becsapva azt hisszük milyen kegyesek és vallásosak vagyunk, míg az egész álca mögött nincs más, csak önzőség.
Olvassátok el a következő igéket is: Róma 13:8-10; Galata 6:2; Márk 12:30-31. Gondolkozzatok el azon a kérdésen, hogy azt a dolgot, amit „Isten törvényének” hívunk, mennyire kell egy önkényes, örökké ugyan olyan, merev szabályrendszerként felfogni, vagy mennyire egy az életet alapvetően meghatározó, központi alapelv, indíték és motívum? Mit jelent szerinted az a szó, hogy „szeretet”? Milyen faktorok játszanak közre abban, hogy olyan emberekké váljunk, akik képesek szeretni (vagy fordítva, már képtelenek szeretni)?
„Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Példabeszédek 11:25)
Kutatások azt bizonyítják, hogy aki jótékonykodik, gondoskodik másokról, önzetlenül ad, boldogabb, mint azok, akik csak magukra költik a pénzüket, és maguk igényeit mások igényei elé helyezik minden esetben. A proszociális viselkedés – tehát a Sáfárság – pozitív hatással van érzelmi egészségünkre, hangulatunkra, életelégedettségünkre, csökkenti a vérnyomást, a stresszt, a gyulladást, emeli a fehérvérsejt számot, és még sorolhatnám. De elsődlegesen nem ezen eredmények önző kisajtolásáért viselkedik valaki úgy ahogy, hanem azért, mert... Mert miért is? Neked mi a véleményed?
Mit gondolsz az alábbi idézetekről?
„Nem a büntetéstől való félelem, sem nem az örökkévaló jutalom reménye készteti Krisztus tanítványait, hogy kövessék Őt. Szemlélik a Megváltó végtelen szeretetét, amely megnyilvánul földi vándorútjában a bethlehemi bölcsőtől a Kálvária keresztjéig, s az Ő látványa vonzza, meglágyítja és engedelmességre bírja a lelkeket. Szeretet ébred a szemlélők szívében.” (Jézus élete 407, kiemelések tőlem).
„Ha beleegyezünk, akkor Krisztus is azonosítja magát gondolatainkkal és céljainkkal. Így vegyül össze szívünk és elménk összhangban Krisztus akaratával, hogy amikor neki engedelmeskedünk, akkor tulajdonképpen nem teszünk mást csak azt, hogy eleget teszünk saját indítékainknak. Megtisztított és megszentelt akaratunk Krisztus szolgálatának a végzésében találja majd meg legnagyobb örömét.” (Jézus élete 547, kiemelések tőlem).
Jézus a láncreakció elindítója. Az, hogy sáfárként olyat teszek, amitől jó lesz nekem, mint egyénnek, az csupán egy olyan végtermék, melléktermék, ami nem kell, hogy akaratlagos, vagy különösen hangsúlyos dolog legyen számunkra. Elég, ha ismerjük Istent: és elég, ha neki első helyen vagyunk.
Henter Zsombor
Megjegyzések
Megjegyzés küldése